Életrajz - A legnagyobbak közül

Eleonora Duse méltán minden idők legnagyobb színésznője, az olasz színház "mítosza" volt: a 19. század végén és a 20. század elején olyan nagy szerzők műveit alakította mély színészi érzékenységgel és nagy természetességgel, mint D'Annunzio, Verga, Ibsen és Dumas. 1858. október 3-án született egy szállodai szobában aVigevano (Pavia), ahol édesanyja, egy vándorszínésznő, megállt szülni, Eleonora Duse nem járt iskolába, de négyévesen már színpadon volt: hogy sírjon, ahogy a szerep megkövetelte, valaki a színfalak mögött megverte a lábát.

Tizenkét éves korában beteg édesanyját helyettesítette Pellico "Francesca da Rimini" és Marenco "Pia dé Tolomei" főszerepében. 1873-ban kapta első állandó szerepét; apja társulatában "ingenue" szerepeket játszott; 1875-ben a Pezzana-Brunetti társulat "második" nője lett.

Eleonora Duse 20 éves korában a Ciotti-Belli-Blanes társulat "prima amorosa"-jaként kapott szerződést. 1879-ben érte el első nagy sikerét, amikor Giacinto Pezzana társulatának élén megrendítő érzékenységgel tolmácsolta Zola "Teresa Raquin"-ját.

Huszonhárom évesen már első színésznő volt, huszonkilenc évesen pedig a színház vezetője: ő volt az, aki kiválasztotta a repertoárt és a társulatot, ő volt a produkció és a pénzügyek felelőse. És egész életében érvényesítette választásait, sikerre vitte az áttörést jelentő szerzőket, mint például Verga "Cavalleria rusticana"-ját, amelyet 1884-ben hatalmas sikerrel mutatott be. Az akkori évek legnagyobb sikerei közé tartozott a "La principessa diBagdad", "Claudius felesége", "A kaméliás hölgy" és Sardou, Dumas és Renan számos más drámája.

Eleonora Duse rendkívül érzékeny színésznő volt, aki gondosan ügyelt arra, hogy veleszületett adottságait tanulmányokkal és műveltséggel erősítse: ennek érdekében egyre magasabb művészi színvonalú repertoárhoz fordult, olyan darabokat tolmácsolva, mint Shakespeare "Antonius és Kleopátra" (1888), Ibsen "Babaház" (1891) és Gabriele D'Annunzio több drámája ("La città morta", "La Gioconda", "Dream of a Dream of a"Tavaszi reggel", "Dicsőség"), akivel több évig tartó, intenzív és gyötrelmes szerelmi viszonya volt.

A 20. század első éveiben Duse további Ibsen-darabokkal bővítette repertoárját, mint például a "La donna del mare", az "Edda Gabler" és a "Rosmersholm", amelyet 1906-ban Firenzében állított először színpadra. 1909-ben visszavonult a színpadtól. A nagyszerű színésznő ezután szerepelt a "Cenere" (1916) című némafilmben, amelyet Febo Mari rendezett és főszereplésével játszott, Grazia Deledda azonos című regénye alapján.

A "Divina" 1921-ben a "La donna del mare" című darabbal tért vissza a színpadra, amelyet 1923-ban Londonba is elhoztak.

Egy nagyon hosszú amerikai körútja során, hatvanöt éves korában, 1924. április 21-én Pittsburghben tüdőgyulladásban halt meg. Ekkor végakarata szerint az asolai (TV) temetőben temették el.

A nő és a színésznő közötti különbség elmosódott Duse-nál. Ahogy ő maga írta egy színházi kritikusnak: " Azok a szegény nők a darabjaimban olyannyira belopták magukat a szívembe és a fejembe, hogy miközben mindent megteszek, hogy megértessem őket azokkal, akik hallgatnak, mintha meg akarnám őket vigasztalni, lassan ők azok, akik végül engem vigasztalnak. ".

A "Divina" soha nem sminkelte magát sem a színpadon, sem a színpadon kívül, nem félt a show-emberek által gyűlölt lilától, és nem szerette a próbákat sem, amelyeket inkább szállodai előcsarnokokban, mint a színházban tartott. Szenvedélye volt a virágok, amelyeket a színpadon szórt szét, ruháján viselt, és a kezében tartott, elgondolkodva babrált velük. Határozott jellemével gyakran játszott állva akezét csípőre tette, könyökét a térdére támasztva ült: ez a korhoz képest merész magatartás, amely mégis ismertté és szeretetté tette őt a közönség körében, és amely miatt úgy emlékeznek rá, mint a legnagyobbra mind közül.