Életrajz - A dogma törvénye

Az ellentmondásos és innovatív filmrendező, Lars von Trier 1956. április 30-án született Koppenhágában. Von Trier akkor kezdte pályafutását, amikor a dán filmművészet mély válságban volt, hiszen az 1950-es évektől kezdve, azaz Dreyer után alig készült valami igazán jó film Dániában (kivéve néhány filmet, amelyek Dreyer epigonjai voltak).

Csak a nyolcvanas években kezdett valami megmozdulni a dán filmművészetben, és ez von Triernek köszönhető (az igazi neve Lars Trier, amihez a rendező csak affektálásból tette hozzá a "von"-t), egy fiatalembernek, aki épp akkor végzett a koppenhágai filmakadémián, és két rövidfilmmel, a "Nocturne"-nel és a "Kép egy megkönnyebbülésről" okozott nagy feltűnést. 1981-ben volt.

Három évvel később rendezte első, máig legjobb alkotásának tartott filmjét, A bűn elemét, amelyet itthon a kritikusok lehúztak, és a közönség egyáltalán nem támogatta; külföldön más sorsra jutott: Cannes-ban elnyerte a legjobb technikai hozzájárulás díját.

A bűn eleme" című filmet 1987-ben az "Epidemic" követte, amely nagyon kis költségvetéssel készült, és amelyet a kritikusok nagyképűnek és tartalmatlannak minősítettek. Egyszóval, von Trier karrierje nem akar beindulni, mivel a hiánypótló közönség által értékelt nonkonformista csúcsok és a legtöbbek számára ismeretlen kísérletek közé szorult. A dán rendező egy tévéfilmmel, a "Medea"-val próbálkozott újra.amely történetesen egy olyan forgatókönyv alapján készült, amelyet a mester Dreyer soha nem valósított meg. Von Trier vágásának eredetiségét azonban itt sem értékelik, talán azért, mert a tévénézők valójában kevéssé hajlamosak a vizuálisan összetett üzenetek dekódolására.

Von Trier ezután az "Europa"-val folytatta útját, amely az Európáról szóló trilógia befejezése, amely A bűn elemeivel kezdődött és a Járvánnyal folytatódott. A filmet szokásához híven itthon leértékelték, külföldön viszont dicsérték, olyannyira, hogy Cannes-ban, a dán filmművészet általános reneszánszának megfelelően, versenybe szállt az Arany Pálmáért.

A kritikusok és a dán közönség von Trierhez való hozzáállását a négy egy-egy órás részből álló, négy tévéfilm, A királyság - Il regno változtatta meg, amelyet Olaszországban is bemutattak (bár csak futólag). A film, amely horrorszatíra az életről egy óriási kórházban, hatalmas nemzetközi sikert aratott, és ismét bemutatták Cannes-ban.

1995 viszont az az év volt, amely von Triert a nemzetközi filmkrónikák becsületére emelte, mivel más, vele rokon filmesekkel együtt bemutatta költői programadó manifesztumát, a "Dogma 95"-öt, amely híressé vált, és néha félre is idézték.

A manifesztum, hogy nyersen fogalmazzak, egyfajta dekalógus, amely megtiltja a technikai, szcenikai, fotográfiai és narratív mesterkedéseket: egy olyan poétika, amelyet egyesek antikinematográfikusnak neveztek, vagy legalábbis annak a negligálását, amit sokan a mozi lényegének tartanak.

1996-ban von Trier rendezte az egész dán filmtörténet egyik legsikeresebb filmjét, a szinte teljes egészében kézikamerával forgatott "A végzet hullámai" című híres filmet, amely Cannes-ban elnyerte a zsűri nagydíját. 1997-ben került a mozikba "A királyság 2", a kórházi bohózat második része, amely majdnem nagyobb sikert aratott, mint az első. A filmet Velencében mutatták be. Olaszországbannem jött ki, de Európa többi részén nagy sikert aratott.

1998-ban egyszerre két Dogma-filmet mutattak be Cannes-ban: Vinterberg "Festen" és von Trier "Idióták" című filmjét. Az előbbi ex-aequo elnyerte a zsűri nagydíját Boorman "A tábornok" című filmjével együtt. Közben a Dogma 95 a legigényesebb filmesek körében is nagy sikernek tűnt (olyan filmek, mint Jacobsen "Mifune" és Levring "A király él" is von Trier előírásait követik,"Barr "Szerelmesek" és mások).

A dán rendező ezen a ponton úgy tűnik, hogy tényleg minden narratív kártyáját kijátszotta már. Egyesek azzal vádolják, hogy túlságosan ragaszkodik a dogmáihoz, hogy egy előre csomagolt poétikába szorult, hogy már mindent elmondott. Ehelyett 2000-ben a rendezőnek sikerült mindenkit meglepnie egy váratlan filmmel, a "Táncos a sötétben"-nel, amely egy éppoly tiszteletreméltó, mint amilyen heterogén szereplőgárdával büszkélkedhet. A nagyvásznonA filmvásznon együtt tűnik fel az énekesnő Bjork és egy francia filmikon, Catherine Deneuve, valamint von Trier kedvenc színészei, Jean-Marc Barr és Peter Stormare. A film ezúttal a kasszáknál is meggyőzően teljesít, ráadásul Cannes-ban elnyeri a legjobb filmnek és a legjobb női alakításnak (Bjorké) járó Arany Pálmát.

Összefoglalva, von Trier - Kusturica, Gilliam, Tarantino és Kitano mellett - továbbra is az egyik legeredetibb filmes, akit a kortárs filmművészet ki tudott fejezni. Ezt igazolják a következő alkotásai is: "Dogville" (2003), "Az öt variáció" (2003), "Manderlay" (2005), "A nagyfőnök" (2006). Legutóbbi munkája az "Antikrisztus" (2009, Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg főszereplésével).